Magyar, héjas vesszőből fűztem ezt a hátikosarat. A rögzítéseket, alkatrészeket kertünk Tölgyfájának egyik elszáradt ágacskájából faragtam. A szíjakat egy magyar bőrműves készítette.
Fedlapját natúr gyapjúból nemezeltem és kézzel varrtam (a “lapos” verziót, első képek). A “pufi tető” verzió esetében (amit egy jó évvel a hátikosár fűzése után alakítottam ki) a tetőt régi kézi szőttessel béleltem és magyar gyapjúval tömtem ki, hogy meg legyen a tartása. Nekem ez a masszívabb tető jobban tetszik 🙂
Apropó, nagyon szeretem a régi szőtteseket használni, aminek több oka is van:
- Egyrészt, mert hihetetlen minőségi anyagok.
- Másrészt, mivel én is nagy ritkán megfordulok a helyi szövőműhelyben, tudom, hogy a kézi szőttes mögött milyen kemény munka lakozik. A szövőszéket ismerni, felvetni bizony külön tudomány. 🙂
- Harmadrészt, ezekből a régi anyagokból varrni számomra környezettudatos is, mivel a textilipar a második legszennyezőbb iparág a világon. Így az új anyag vásárlását évek óta mindig kerülöm (ruhában is és úgy általában mindenben). Ha varrok valamit, akkor is régi anyagot használok. 🙂
Egyébként a gyapjúban az (is) a gyönyörű, hogy egy készre begyúrt nemezt is lehet újbóli nedvesítés után formázni: esetemben picit nyújtani kellett, hogy meg tudjam varrni a szegélyt… Csodás alapanyag 🙂
