Ezt a kis kép-tintahalat a fotózásokhoz készítettem tegnap: kézzel faragtam és tejfestékkel festettem. Nagyon szeretem a másik képet, amit néhány hónapja hasonó technikával készítettem.
Amellett, hogy nagyon élveztem készíteni, a fotókon is jól mutat. No meg az asztalomon is 🙂
Illetve arra gondoltam, ha lesz belőle hat, akkor összeállíthatnék egy színes dobozkát…

Hihetetlen találkozás a Természettel, amire úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna…

1. rész: Tintahal

A tenger az én másik nagy szerelmem az erdők mellett – sokáig tengerbiológus szerettem volna lenni 🙂
Alsós koromban jártam először az Adrián, s már akkor elvarázsolt az a sok-sok tengeriherkentyű, amit a part mentén láttam.
Egy pipa, egy búvárszemüveg és megnyílik előttem az Élet Forrása.
Nővéremmel ki se lehetett bennünket robbantani a tengerből: állandóan búvárkodtunk. Új helyeket fedeztünk fel, követtük a halakat, sziklarésekbe kukucskáltunk, mutogattuk egymásnak az újonnan talált élőlényeket…
Azóta is megmaradt ez a rajongás, s szerencsére éves rendszerességgel lejutunk az Adriára a családdal. A pipa és a búvárszemüveg pedig elengedhetetlen ilyenkor.
Ez a bizonyos találkozás viszont nem nyáron, hanem ősszel (október) történt, néhány évvel ezelőtt.
Gyönyörű napsütéses nap volt, de rajtunk kívül senki sem volt a parton. Nem hiába, „out of season”.
Hideg volt a tenger. Olyan szurkálós hideg.
Ennek ellenére gondoltam búvárkodom egyet, ha már itt vagyunk.
Lassan úsztam a partvonal mentén…
Hopp, egy Gyűrűsfarkú keszeg…
Üdv újra!
Nini, egy Barna korallsügér….
Hellóbelló!
Itt meg egy Tengeri uborka…
Halihó!
….
Aztán egyszercsak megpillantottam egy Tintahalat. Egy pillanatra teljesen ledermedtem. Jól látom, ez tényleg egy tintahal vagy csak a szemem káprázik?
Nem-nem, ott vannak a karjai, a szemei…. Ó igen!
Lent a kövek felett bizony egy kicsi Tintahal úszkált. Körülötte a „szoknyája” ütemesen hullámzott. Egészen céltudatosnak tűnt, mintha bizony fontos dolga lenne valahol. (Bizonyára volt is… )
A mai napig emlékszem a pillanatra, ahogy felnézett rám: hihetetlen értelem tükröződött a tekintetében.
„Vajon mit keres itt egy bálna?”… gondolhatta magában
És ő hagyta, hogy kövessem: én a felszínen lebegtem, ő pedig egy fél méterrel alattam szép lassan, békésen a kövek közt úszkált. Néhány perc után egyszer csak szem elől tévesztettem, ami nem csoda, hiszen kivételes megtévesztő képességgel rendelkezik: környezete szerint tudja változtatni nemcsak a színét, de kültakarója textúráját is.
Egy hihetetlen találkozás, amire a mai napig úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.
Egy találkozás, ami örökre nyomot hagyott bennem.
Sajnos a szomorú helyzet az, hogy a helyiek évről évre beszámolnak arról, hogy a tengeri élővilág (is) érezhetően egyre gyorsabban szegényedik.

Szeretem a tengeri élővilágot és szeretnék vigyázni rá.
Ezért átformáltam az értékrendem.
Ezért átformáltam a szokásaim.
Amit szeretünk, arra vigyázunk.

/Ajánlom megnézésre David Attenborough: az óceán csodája című filmjét.
A film megválaszolja, miért nem veszünk sok éve semmilyen tengeri halas konzervet (se). Gyomorforgató az ipari “nagyüzemi” halászat. Az Élet és a Természet tiszteletének teljes hiánya. Vásárlásunkkal nem támogatjuk az óceánok kifosztását, a túlhalászítot. Úgy érezzük a felelősség közös, nem eszünk tengeri herkentyűs kajákat/.